Prognózis... Ez a név ma is kellemes emlékeket ébreszt azokban, akik figyelemmel kísérték a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar rockzenéjét. Frontemberük, Vörös István nemrég Erdélyben turnézott, egymagában - 1999 elejétôl a szólókarriert választotta.

- Mit jelentett a Prognózis-zene?

- Mindig is egy különálló zenei stílus volt, játszhattam én bármilyen zenekarban - a régi Prognózisban, aztán a Piknik Klubban, vagy utána, amikor külföldön vendéglátóztam -, mindig is valahol egy magányos utazó voltam, ugyanúgy, ahogy a zeném is. Soha nem éreztem olyan nagynak magamat... Tiltott sem voltam, megtûrt sem voltam, nagy támogatottságnak sem örvendtem, mindig mindenért keményen meg kellett küzdenem, és lehet, hogy ezért is szimpatikus a közönségnek, amit csinálok, hiszen a dalok is errôl, a magányos ember küzdelmérôl szólnak. Küzdelemrôl, amit nap mint nap meg kell vívjunk azért, hogy azokat az álmokat megvalósítsuk, amelyeket a gyermekkorban elképzeltünk.

- 1991-ben újjáalakult vagy inkább átalakult a Prognózis. Mennyiben különbözött ez a régitôl?

- Új társaim lettek, a régi formációból egyedül én maradtam. Annyiban ugyanaz, hogy az énekhang továbbra is megmaradt, és a dalok szerzôje, jómagam is egyben voltam, és még vagyok is. Annyiban más, hogy a társaim is hozták a maguk zenéjét, a maguk hangszertudását, és érzésem szerint a kilencvenes évek zenekara érettebb és jellegzetesebb volt. Ekkor már sokkal jobban tudtam, hogy mit akarok, míg a nyolcvanas években csak úgy sodort a szél erre-arra, csak sejtettem az irányt. Most már hál' istennek az évezred fordulójára tudom, hogy mit akarok zenében és szövegben. Nem akarok semmiféle divat után rohangálni, mint ahogy eddig sem tettem, egyszerûen csak írom a dalaimat, a szövegeket, és arról a világról írok, ami körbevesz, és a saját gondolataimat írom le. Annak ellenére, hogy árral szemben úsztam és úszok jelen pillanatban is, nagyon sokan mellettem vannak, és sokan értô fülekkel figyelik ezt a produkciót, és ez nekem elégtétel. Én nem akarok a lemezkiadók listáján az elsô helyre kerülni, mert ha ezt céloznám, akkor lehet, hogy már engedményeket kellene tennem a kommersznek. Ennek ellenére, ha egyszer eljutok oda is, akkor egye fene... A legfontosabb, hogy saját magam meg legyek elégedve azokkal a dalokkal, mert akkor úgy érzem, hogy a közönség is az én oldalamon áll, és megveszi a lemezeimet.

- Most nincs Prognózis, egymagadban, egy szál gitárral - pontosabban hárommal, természetesen nem egyszerre - játszol. Régi Prognózis-dalokat is?

- Nagy kihívás egyedül egy hatalmas színpad közepén állni. Sokkal nagyobb, mint együttessel, nagyobb a súlya a dolognak, hiszen egy zenekar kipenderül a színpadra, megszólalnak a decibelek, ott az ár viszi az embert. Ha téveszt, az sem baj, mert a többi sodorja tovább, észre se lehet venni. Az egy szem elôadóra már sokkal jobban összpontosul a hallgatóság figyelme, a szövegekrôl sem vonja el semmi a figyelmet, és ezért is van az, hogy azok a dalok, amelyeket még "elektromosan" megírtam, sokkal jobban életre kelnek - mint például a Minden viharon át vagy a Láthatalan jótündér vagy a Kôhegyek is. Talán még más értelmet is nyernek. Ez egy teljesen különleges vállalkozás, mondhatni nagy fába vágtam a fejszémet, de bízom benne, hogy sikere lesz, mert nem vagyunk sokan, sôt inkább egyedül vagyok ebben a mûfajban Magyarországon.

Gyöne László